1. Fejezet

Már csak pár óra és a 9. osztályt sikeresen befejezem, és átléphetek a 10. osztályosok világába, de erre egyelőre nem is akarok gondolni, hiszen itt a nyár, a pihenés és a szabadság. Az év végi átlagom is elég jó lett, de van még min javítani.

Már van egy csomó programom a nyárra, kezdve egy nyárköszöntő bulival. Jó nem nagy buli, csak az osztályból 20-an együtt ünnepeljük a nyarat. Különlegesnek érzem ezt a nyarat, hiszen egy új közösséggel élvezhetem az időt, persze ez nem azt jelenti, hogy a többi barátomról megfeledkeztem. Épp ezért Hailey-vel elmegyünk egy táborba. Hailey kiskorom óta a legjobb barátnőm és ezt az iskolaváltás sem szakította meg. Mindig ott voltunk egymásnak és mindig is leszünk.

Éppen egy biológia óra közepén kezdtem a nyárról gondolkodni, de ki tenne másképp, amikor már csak egy órája van hátra az iskolának nevezett helyből? Szerintem minden gyereket meg lehet érteni. Ennek a napnak nincs semmi értelme, csak a tanárok elmondják, hogy pihenjük ki magunkat a nyár alatt, de az adott tantárgyról se feledkezzünk meg. Már unom ezt végighallgatni sokadszorra, ezért a fejemet a padra hajtom és várom az idő múlását. Az óra hátralevő részében a szememet pihentettem, így csak a csengő ismerős hangjára nyitottam ki szememet és mosolyogva kaptam a táskámat a vállamra. Sietve mentem Phoebe barátnőm után, aki a fénysebességnél is gyorsabban szelte át a biológia előadó és az osztálytermünk közti távolságot. Amikor beértem a terembe ő már az ablak melletti padsor 4. padján ült. Ledobtam a szinte üres táskám a székemre és a padon ülő barátnőm mellett foglaltam helyet.

-Mia, - szólt hozzám drága barátnőm –mi jót főzött ma anyukád?- Nézett rám a szokásos tekintetével, amin már csak nevetni szoktam. Nem tudok vele mit kezdeni, sosem változik.

-Nem Phoebe, ma nem eszel ki minket a készletünkből. – Szomorítottam el, mire a tipikus kérlelő fejét mutatta nekem. –Mi lenne, ha mondjuk, a városban kajálnánk a többiekkel, mint ahogy azt elterveztük?

-Mindig elfelejtem, hogy az eszedért szeretlek. –Mondta egy ölelés kíséretében. Persze ezen mind a ketten nevetni kezdtünk. Pár perc múlva már többen is csatlakoztak hozzánk és úgy tárgyaltuk meg, hogy hol is kajáljunk.

A szünet végét jelző csengő megszólalt, majd nyílt az ajtó és az osztályfőnökünk is megérkezett, Mrs. Miller. Ő is csak annyit mondott, mint a többi tanár, persze azt hozzátéve, hogy ismer minket, ezért örülne, ha az elhangzottak valamelyikét megjegyeznénk, már az is nagy előrelépés lenne. Csengetés előtt elengedett minket, ami azt jelenti, hogy megkezdődött a szünet, szünet, szünet.

Az iskolától pár méterre álltunk, a többieket várva, akik más osztályból vannak. Hogy miért álltunk az iskolától 5 méterre? Ezt talán Dylen fogalmazta meg a legjobban: Nehogy már az iskola bűze elvegye az étvágyam. Ezen persze mindenki nevetni kezdett. Percek múlva mindenki megérkezett a népes társaságunkhoz. Az a jó ebben a csapatban, hogy itt mindenki ismer mindenkit, így nem kell félnünk a kínos csend szituációktól. Miről is beszélek? Ebben a táraságban csend? Minden van csak csend nincs.

Sikerült a város egyik legforgalmasabb pizzériáját kifognunk, ahol még az is csodának számított, hogy volt helyünk. Mindenki megrendelte magának az italát és a pizzáját, majd összeszedtük a pénzt, hogy együtt kifizessük. Természetesen rám hárult a pénzgyűjtés feladata, mint máskor is. A pizzánkra várva beszélgettünk minden féléről, amikor valamelyik okos osztálytársam felhozta a buli témát. Erre persze a más osztályokba járók rögtön felfigyeltek és kérdezgetni kezdtek, hogy ők erről miért nem tudnak. Hahh.. Gratulálok Jarred.

-Hé! Nyugi van emberek!- Szakította félbe a vitatkozókat Ben. Őt mindenki bírja, és mindenki hallgat rá. Olyan csapatfőnök alkat és ezért is a mi „főnökünk”. Persze ezt soha nem mondtuk ki, de mindenki tisztában van vele. –Figyeljetek. Ez egy osztály buli, amiről pont ezért nem szóltunk nektek. –Nézett szúrós szemmel Jarred-re. –Már mindegy. Szóval csak ennyi, nem maradtok ki nagydologból. Ben elhalkult, majd mindenki újra beszélgetni kezdett. Egy mosolyt küldtem Ben felé, amit ő viszonzott, majd szóba elegyedtem a többiekkel.

Miután mindenki megette a pizzáját maradtunk még egy kicsit beszélgetni, ami az ott dolgozóknak nem nagyon tetszett, ezért elejtett szavakkal tudomásunkra adták, hogy takarodjuk. Kiküldtem mindenkit, hogy majd én fizetek, csak menjenek már. Nem igazán lepődtem meg amikor Ben nem mozdult a helyéről.

-Főnökasszony, én maradhatok? –Kérdezte egy nagy mosollyal az arcán, ami engem is megmosolyogtatott.

-Ha csöndben maradsz,- Leültem a mellette lévő székre, majd nyugodt hangnemben hozzátettem- talán.

Az egyik pincér látva, hogy egy kicsit megfogyatkoztunk odajött hozzánk.

-Hozhatom a számlát?- Kérdezte türelmetlenkedve, szinte egyik lábáról a másikra ugrálva.

-Hát nem is tudom…- Kezdtem el egy kicsit idegesíteni. –Ben,- Pillantottam az említett felé. – te kérsz valamit?- Válaszul nevetve megrázta lehajtott fejét. - Akkor igen, hozhatja. - Intéztem a szavaimat a pincérnek.

-Te nagyon hülye vagy. – Jelentette ki Ben, miután a felszolgáló hallótávolságon kívül volt.

-Most miért? Ne örüljön már ennyire, hogy elmegyünk. – Háborodtam fel. A pincér már szinte szaladt vissza hozzánk, és a pénzt meg sem számolta úgy vette el. 

Bennel ezen csöndesen nevetni kezdtünk. Az étterem előtt már csak páran álldogáltak, vagyis csak azok, akik minket vártak. Együtt indultunk haza, majd lassan elvált az utunk. A házunkba érve észrevettem, hogy egy pár cipővel több van a kelleténél, ami annyit jelent, hogy van itt valaki. Hú, Mia, te nagyon okos vagy. Bementem a nappaliba, ahol Apa és Anya beszélgetett. Köszöntem nekik, majd meséltem egy kicsit a napomról.