Már csak pár óra és a
9. osztályt sikeresen befejezem, és átléphetek a 10. osztályosok világába, de
erre egyelőre nem is akarok gondolni, hiszen itt a nyár, a pihenés és a
szabadság. Az év végi átlagom is elég jó lett, de van még min javítani.
Már van egy csomó
programom a nyárra, kezdve egy nyárköszöntő bulival. Jó nem nagy buli, csak az
osztályból 20-an együtt ünnepeljük a nyarat. Különlegesnek érzem ezt a nyarat,
hiszen egy új közösséggel élvezhetem az időt, persze ez nem azt jelenti, hogy a
többi barátomról megfeledkeztem. Épp ezért Hailey-vel elmegyünk egy táborba.
Hailey kiskorom óta a legjobb barátnőm és ezt az iskolaváltás sem szakította
meg. Mindig ott voltunk egymásnak és mindig is leszünk.
Éppen egy biológia óra
közepén kezdtem a nyárról gondolkodni, de ki tenne másképp, amikor már csak egy
órája van hátra az iskolának nevezett helyből? Szerintem minden gyereket meg
lehet érteni. Ennek a napnak nincs semmi értelme, csak a tanárok elmondják,
hogy pihenjük ki magunkat a nyár alatt, de az adott tantárgyról se feledkezzünk
meg. Már unom ezt végighallgatni sokadszorra, ezért a fejemet a padra hajtom és
várom az idő múlását. Az óra hátralevő részében a szememet pihentettem, így
csak a csengő ismerős hangjára nyitottam ki szememet és mosolyogva kaptam a
táskámat a vállamra. Sietve mentem Phoebe barátnőm után, aki a fénysebességnél
is gyorsabban szelte át a biológia előadó és az osztálytermünk közti
távolságot. Amikor beértem a terembe ő már az ablak melletti padsor 4. padján
ült. Ledobtam a szinte üres táskám a székemre és a padon ülő barátnőm mellett
foglaltam helyet.
-Mia, - szólt hozzám
drága barátnőm –mi jót főzött ma anyukád?- Nézett rám a szokásos tekintetével,
amin már csak nevetni szoktam. Nem tudok vele mit kezdeni, sosem változik.
-Nem Phoebe, ma nem
eszel ki minket a készletünkből. – Szomorítottam el, mire a tipikus kérlelő
fejét mutatta nekem. –Mi lenne, ha mondjuk, a városban kajálnánk a többiekkel,
mint ahogy azt elterveztük?
-Mindig elfelejtem,
hogy az eszedért szeretlek. –Mondta egy ölelés kíséretében. Persze ezen mind a
ketten nevetni kezdtünk. Pár perc múlva már többen is csatlakoztak hozzánk és
úgy tárgyaltuk meg, hogy hol is kajáljunk.
A szünet végét jelző
csengő megszólalt, majd nyílt az ajtó és az osztályfőnökünk is megérkezett,
Mrs. Miller. Ő is csak annyit mondott, mint a többi tanár, persze azt
hozzátéve, hogy ismer minket, ezért örülne, ha az elhangzottak valamelyikét
megjegyeznénk, már az is nagy előrelépés lenne. Csengetés előtt elengedett
minket, ami azt jelenti, hogy megkezdődött a szünet, szünet, szünet.
Az iskolától pár
méterre álltunk, a többieket várva, akik más osztályból vannak. Hogy miért
álltunk az iskolától 5 méterre? Ezt talán Dylen fogalmazta meg a legjobban:
Nehogy már az iskola bűze elvegye az étvágyam. Ezen persze mindenki nevetni
kezdett. Percek múlva mindenki megérkezett a népes társaságunkhoz. Az a jó
ebben a csapatban, hogy itt mindenki ismer mindenkit, így nem kell félnünk a
kínos csend szituációktól. Miről is beszélek? Ebben a táraságban csend? Minden
van csak csend nincs.
Sikerült a város egyik
legforgalmasabb pizzériáját kifognunk, ahol még az is csodának számított, hogy
volt helyünk. Mindenki megrendelte magának az italát és a pizzáját, majd
összeszedtük a pénzt, hogy együtt kifizessük. Természetesen rám hárult a
pénzgyűjtés feladata, mint máskor is. A pizzánkra várva beszélgettünk minden
féléről, amikor valamelyik okos osztálytársam felhozta a buli témát. Erre
persze a más osztályokba járók rögtön felfigyeltek és kérdezgetni kezdtek, hogy
ők erről miért nem tudnak. Hahh.. Gratulálok Jarred.
-Hé! Nyugi van emberek!- Szakította félbe a vitatkozókat Ben. Őt mindenki bírja, és mindenki hallgat rá. Olyan csapatfőnök alkat és ezért is a mi „főnökünk”. Persze ezt soha nem mondtuk ki, de mindenki tisztában van vele. –Figyeljetek. Ez egy osztály buli, amiről pont ezért nem szóltunk nektek. –Nézett szúrós szemmel Jarred-re. –Már mindegy. Szóval csak ennyi, nem maradtok ki nagydologból. Ben elhalkult, majd mindenki újra beszélgetni kezdett. Egy mosolyt küldtem Ben felé, amit ő viszonzott, majd szóba elegyedtem a többiekkel.
Miután mindenki megette
a pizzáját maradtunk még egy kicsit beszélgetni, ami az ott dolgozóknak nem
nagyon tetszett, ezért elejtett szavakkal tudomásunkra adták, hogy takarodjuk.
Kiküldtem mindenkit, hogy majd én fizetek, csak menjenek már. Nem igazán
lepődtem meg amikor Ben nem mozdult a helyéről.
-Főnökasszony, én
maradhatok? –Kérdezte egy nagy mosollyal az arcán, ami engem is
megmosolyogtatott.
-Ha csöndben maradsz,-
Leültem a mellette lévő székre, majd nyugodt hangnemben hozzátettem- talán.
Az egyik pincér látva,
hogy egy kicsit megfogyatkoztunk odajött hozzánk.
-Hozhatom a számlát?-
Kérdezte türelmetlenkedve, szinte egyik lábáról a másikra ugrálva.
-Hát nem is tudom…- Kezdtem
el egy kicsit idegesíteni. –Ben,- Pillantottam az említett felé. – te kérsz
valamit?- Válaszul nevetve megrázta lehajtott fejét. - Akkor igen, hozhatja. -
Intéztem a szavaimat a pincérnek.
-Te nagyon hülye vagy.
– Jelentette ki Ben, miután a felszolgáló hallótávolságon kívül volt.
-Most miért? Ne örüljön
már ennyire, hogy elmegyünk. – Háborodtam fel. A pincér már szinte szaladt
vissza hozzánk, és a pénzt meg sem számolta úgy vette el.
Bennel ezen csöndesen
nevetni kezdtünk. Az étterem előtt már csak páran álldogáltak, vagyis csak
azok, akik minket vártak. Együtt indultunk haza, majd lassan elvált az utunk. A
házunkba érve észrevettem, hogy egy pár cipővel több van a kelleténél, ami
annyit jelent, hogy van itt valaki. Hú, Mia, te nagyon okos vagy. Bementem a
nappaliba, ahol Apa és Anya beszélgetett. Köszöntem nekik, majd meséltem egy
kicsit a napomról.
